Spanyol sztereotípiák testközelből!
Ha most megkérdezném tőled, hogy a ’spanyol emberek milyenek?’ valószínűleg számos dolgot eltudnál mondani, legalábbis egy párat ezek közül biztosan, még ha nem is jártál soha Spanyolországban: „Hát kérlek szépen a spanyolok olyan mediterrán népség, hangosak, vidámak,lusták, sötét bőrűek-szeműek-hajúak, a férfiak szőrösek és nyomulósak, a nők csak szőrösek, későn kelnek de későn is fekszenek, szeretnek bulizni, társasági életet élni, dolgozni annyira nem, folyton késnek, laza életfelfogásúak, nem olyan komorak mint mi, tortilla-t és paella-t esznek, napközben siesta-znak, este sangria-t vedelnek, bikaviadalt néznek, utána flamenco-t táncolnak, focit néznek/játszanak, vendégszeretőek, kedvesek és nyitottak.”
Mielőtt közelebbről is megvizsgálnánk, mi igaz és mi nem mindezekből egy pár dolgot le kell szögeznem elöljáróban:
Az én itt eltöltött 4 hónapom vajmi kevés ha sztereotípiákról van szó. Ahhoz hogy az ember igazán megismerje egy adott ország lakóit, ennél jóval több időt kell ott élni, tehát ezekben a kérdésekben én is ugyanúgy a felszínt kapargatom. Csak esetleg valamivel mélyebben.
Nem szabad az általam elmesélt dolgokat általánosítani vagy bizonyos törvényszerűségeket elkönyvelni. A spanyol emberek, szokások, társadalom és minden más is legalább olyan összetett és színes mint a miénk tehát a következőkben inkább arányokról fogunk beszélgetni, mintsem pontosan meghatározható jelenségekről. Például mikor azt mondom, hogy a spanyolok barátkozóak és nyitottak, képzelj magad elé egy százas skálát ahol 0 a teljesen zárkózott és 100 a teljesen nyitott. Ha egy átlagos magyart ezen a skálán 10-70-ig sorolunk be a spanyolok esetében mondjuk 25-90-ig tennénk ugyanezt. Tehát nem arról van szó hogy ne lennének meg ugyanazok a személyiségtípusok mint nálunk kezdve a teljesen introvertálttól a teljesen extrovertáltig, csupán azt hogy átlagosan az arányok eltolódhatnak.
A sztereotípiák nagyon makacs jószágok és sajnálatos módon tökéletesen illeszkednek az ember alapvető megismerési mechanizmusába a kategorizálásba, vagy a „dobozolásba”. Ennek egyik hozadéka hogy nagyon könnyen gyökeret eresztenek és virágoznak viszont nehéz kiirtani vagy egyáltalán az objektivitás irányába tuszkolni őket. Egészen nagy szakirodalma van a témának ezért nem is szándékozom belemenni a részletekbe (talán egy másik bejegyzésben) csak azt akartam megvilágítani, hogy ezt a cikket kezeljétek úgy, mint egy kis kiegészítő tudás a meglévő ismereteitekhez, és ne mint erősítő az előzőleg berögződöttekhez.
Ezzel a friss tudással felfegyverkezve csapjunk a spanyolok közé!
A spanyolok hangosak!
Iszonyúan. Hangosak.
Az óra kezdete előtt összegyűlő 10 fős spanyol diákcsapat akkora zajt képes csapni, mint negyven részeg viháncoló magyar. Négyszemközt is meglepően hangosak, a bolt és a metró pedig valóságos állatkertnek hangozhat egy egyszerű turistának. Hogy egy másik sztereotípiát is megerősítsek a lányoknál is jellemző a mélyebb hang és az erőteljesebb orgánum. Ahogy korábban említettem, vannak azért csendes, visszahúzódó spanyolok is (inkább lányok) de ők azért kevesebben vannak.
A spanyolok lusták, nem dolgoznak és még késnek is!
Hogy késnek az biztos. Négy tanáromból négy folyamatosan késett minden óráról ami 3 perctől 20 percig változott, és ez alól a diákok nagy része sem kivétel.Azt viszont hogy lusták lennének, vagy nem dolgoznának rendesen, cáfolnám.
Egyszerűen arról van szó, hogy a munka és a feladat elvégzésének fogalma valamivel különböző a miénktől. Nagy hangsúlyt fektetnek a szociális kapcsolataikra és éppen ezért náluk a sikeres munkavégzés egyet jelent a baráti kapcsolatok erősítésével és azzal, hogy mindenki jól érzi magát. Megszakadni a munkában és közben elhanyagolni a munkatársakkal való kapcsolattartást, vagy a kellemes munkalégkör megteremtését, egyet jelent a rossz munkavégzéssel.
Azok a feladatok kapcsán, amit csoportban végeztünk, azt tapasztaltam, hogy mindenki lelkiismeretesen végzi a dolgát, de nem őrül bele a munkába. Illetve a határidős feladatok teljesítésénél inkább a ’határidőre beadni’ dominál mint a ’határidőn belül’ de ebben azt hiszem nem is különbözünk annyira ha az egyetemi beadandókra gondolok Magyarországon.
Az albérletben, ahol lakom, szabály a rendszeres takarítás és a heti feladatot a hét végéig bezárólag kell letudni. A spanyol lakótársakat gyakran kapom azon, hogy a vasárnapra való halogatás egészen új szintet ölt náluk: Többször előfordult, hogy hétfő hajnali 3-4 tájban felébredtem hogy kieresszem a fáradt olajat és meglepődve láttam, hogy egyikük épp a fürdőt vagy a konyhát tisztítja.
A spanyoloknak más az életritmusa!
Ha valami jellemző rájuk, akkor ez biztosan, legalábbis ha a lakótársaimra gondolok. Aránylag későn kelnek, reggeli helyett inkább csak egykávét dobnak be, viszont rendszeresen 11, éjfél után érnek haza, amikor nekiállnak vacsorát főzni, betenni a mosást, tévét nézni, porszívózni.
Az utcák este 11-kor is teli vannak emberrel, gyakran gyerekekkel együtt. Volt, hogy az egyik lakótársam este fél 11-kor kérdezte meg, hogy nincs-e kedvem menni a konditerembe mert ő most indul. Hát mondom te őrült vagy hombre!
Egyébként tényleg nagy hangsúlyt fektetnek a közösségi életre, sokat járnak szórakozni, bulizni, de a beülősdi is nagyon jellemző, akár reggelizni, kajálni, vagy focit nézni egy sör mellett.
Kellemes szokás a tapasozás, amit majdnem minden étterem kínál a betévedőknek. A tapas egy kis adag ételt vagy valamilyen ropogtatnivalót jelent, amit a vendégek iszogatás mellé kérnek. Hát nem kellemes úgy sangriázni 3-4 haverral, hogy a pincér folyamatosan hoz egy kis tál ételt, amit közösen bekapdostok, miközben fogy a sör? 3 másik sráccal volt szerencsém egy 9 fogásos tapas vacsihoz, és bár hamar elfogytak az adagok, kilenc fajtát is ettünk és a végére teljesen jól laktunk.
A spanyolok nem beszélnek angolul!
Ezt már rögtön a megérkezésem napján tapasztaltam, amikor 3 és fél óra repülőút és fél órás repülőtérről való kiútkeresés után próbáltam jegyet venni a metróra. A kiszolgáló hölgy nem beszélt angolul, hangsúlyozom egy olyan helyen, ahol turisták ezrei szállnak le a repülőgépről.
Az első csalódottságot újabbak követték, ahogy szépen lassan realizálódott bennem, hogy gyakorlatilag sehol nem beszélnek angolul. Gyógyszertár, posta, szupermarket, kisboltok, vonat és buszállomás, és a campus sem kivétel. Madrid szívében a Puerta del Sol teren lévő kis bódékban is szerencsét próbáltam, gondoltam valaki, aki abból él, hogy mindenféle holmit árul turistáknak, csak konyít pár szót, de semmi.
A helyzet, azóta is változatlan, ezért a rohamtempóban, erasmus előtt magamra kapott spanyol tudásom életmentőnek bizonyult. Érdekes de igaz az is, hogy a spanyolok egyfajta „spangolt” beszélnek. A spanyol szaktársak és a tanáraim is egészen érdekesen használják az angolt, egészen furcsa a kiejtésük, mint például should = szud, useful= júzöfúl, well= vól.
A legnagyobb problémám mégis az amerikaiakkal, britekkel és ausztrálokkal volt. Ők gyorsan és egyedi akcentussal beszélnek, jellemzően elharapva a szavakat, ami nagyon nehézzé teszi a megértést.
A spanyolok vs siesta és bikaviadal
Ahogy a magyarok közül se mindenki szereti a magyar folklór egyes elemeit mint a néptáncunk és egyesek kifejezetten rühellik a magyar ételeket, úgy a spanyolok sem teljesen egységesek a következőkben, még ha kívülről úgy is látszik.
Ahogy a korábbi bejegyzésemben is említettem, elterjedőben van az a tendencia, hogy a fiatal generáció és sokan mások sem siestáznak már, és egyre több cég hajlandó változtatni a munkaidőn is. Ez persze már nem hasonlítható ahhoz az individuális meggyőződéshez, hogy ki melyik elemét preferálja a magyarságunknak és melyiket nem, ezek már társadalmi szintű kérdések, amiknek gazdasági és kulturális vonulatai is vannak.
Parlamenti viták, kezdeményezések vannak a 8 órás munkaidő bevezetésére. Ezt azzal indokolják, hogy a siesta feleslegesen hosszú, nem költséghatékony és az egész napos munka elveszi az időt minden másról, így a családi kapcsolatok ápolásáról is. (Mások éppen ezt a lehetőséget látják benne) Főként nők és anyák adtak hangot annak, hogy a férfiak gyakran késő este tárgyalnak,(emiatt nekik ott kell maradniuk) amikor már otthon kellene lenniük a gyerekkel.
Emellett a gazdasági válság óta egyre többet beszélnek arról, hogy a jobb produktivitás érdekében igazodnia kéne Spanyolországnak ez Európai normákhoz, ezzel elősegítve a fejlődést. Sokan pedig egyszerűen ódivatúnak és feleslegesnek tartják a siestázást.
Olyan történelmi maradványok is vitás pontot jelentenek mint az óra átállítás. Ide érkeztemkor azt hittem csak a laptopom nem hajlandó átállni spanyol időre, elvégre nagyjából egy vonalban van Londonnal, ahol időeltolódás van.(Földrajzkedvelők most legurítottak egy feles pálinkát)
Ez azonban valamivel régebbről származik. Még Francesco Franco parancsára lett előreállítva az óra Spanyolországban (és Portugáliában is) azért hogy igazodjanak a náci Németországhoz. Viszont amíg Portugália később visszaállt a Greenwich-i időhöz, Spanyolország a mai napig nem tette ezt meg.
Hasonló a helyzet a bikaviadallal ami társadalmi szintű viták gerjesztésének forrása. Sokan barbárságnak és állatkínzásnak tartják és szégyenkeznek miatta. Mások a spanyol tradíciók továbbélését és ápolását látják benne, ezért hallani sem akarnak azok megszűntetéséről, a biznisz részéről nem is beszélve.
Két magyar barátomnak volt szerencséje elmenni egy ilyen véres mulatságra, de egy óra után kijöttek onnan. Azt mondták, hogy soha ne menjek el egyre se, mert ez egy horrorisztikus állatkínzás. Az egyik bika rituális kivégzése úgy elhúzódott, hogy több mint 10 lándzsa állt ki belőle, és 8 sikertelen kardcsapás után fejbe szúrták egy tőrrel. A beszámoló hatására úgy döntöttem, hogy a spanyol kultúrába való belemerülésemet feláldozom az állatszeretetem oltárán.
Összességében talán levonhatunk egy olyan óvatos konklúziót, hogy van alapja a sztereotípiáknak a spanyolokat illetően, viszont nem olyan egyszerű és fekete-fehér a helyzet ahogy azt azok láttatni vélik velünk és dőreség lenne messzemenő következtetéseket levonnunk ha legközelebb egy spanyol cserediákkal találkozunk.
Végül jöjjön egy körülbelül 100 éve született kis szösszenet a sztereotípiákról:
Egy spanyol, egy angol, egy francia, egy német, egy orosz és egy kínai ül egy asztal körül.
Az asztalon poharak vannak.
A poharakban sör.
A spanyol, az angol, a francia, a német, az orosz és a kínai beszélgetnek – természetesen eszperantóul!
Hirtelen a nyitott ablakon keresztül – zzzz – egy légy repül a szobába.
A légy repdes a szobában, a plafonnak, a falaknak repül, majd egyszer csak beleesik a spanyol poharába.
Egy második légy repül be az ablakon és beleesik az angol poharába.
Egy harmadik légy – zzzz – a francia poharába esik.
Egy negyedik a német poharába, egy ötödik az orosz poharába, egy hatodik a kínai poharába.
A spanyol felkel, fogja a kalapját és büszkén távozik.
Az angol hidegvérrel megfogja a poharát, kiönti a sört a földre és felkiált: „Pincér, még egy pohárral!”
A francia nagyon elégedetlenkedik: beszél, magyaráz, kiabál, hangoskodik, zajong, lármázik; dühöng..., de az asztalnál marad.
A német lassan, nyugodtan kiveszi a legyet a pohárból, a földre dobja és ... megissza a sört.
Az orosz nézi a kis, sörben úszó állatkát és megissza a sört ... a léggyel együtt.
A kínai pedig, igen vidám arccal kiveszi a legyet a pohárból ..., megeszi..., a sört pedig megissza!