A 8 legérdekesebb dolog a Madridi Erasmusomról

Tudom, hogy rendkívül idegesítő ez a címadási technika, amit a lájkvadász weboldalak használnak előszeretettel, de tekintve hogy ez az első blog bejegyzésem talán megbocsátható. Legközelebb majd elsütöm, hogy „Madrid utcáján sétáltam, amikor csodálatos dolog történt. Kattints a folytatáshoz” trükköt, csak nehogy nyilvános online lincselés legyen belőle. :D

Tekintve hogy itt élek Madridban már 3 hónapja, nagyon sok érdekességet látok és tapasztalok, amiből most összeszedtem nektek néhányat. Ennél azért sokkal több van, és sok talán sokkal fontosabb is, de nem teljes mértékben állíthatom, hogy tudatosan megterveztem hogy melyiket rakom be, csak ahogy jött.

Azért azt fontos megjegyezni, hogy a leírtak semmiképp sem reprezentatívak és véletlenül sem szabad általánosításokat levonni belőlük. Csak annyit írtam le amennyit én tapasztaltam és az elég kicsi szelete a világnak.
Jogos a kérdés hogy miért pont 8-at sorolok fel. Azért hogy tudjak írni majd még egy bejegyzést a maradékból :D

               Hungary – hungry senki nem keveri össze

Erasmuson van egy jól bejáratott alap társalgási metódus, azaz azok az alap kérdések, amit minden egyes alkalommal el kell játszanod, amikor új emberrel találkozol (tehát több százszor). Ezek pedig: What’s your name? Where are you from? What are you studying? Where do you live?(here in Madrid) How do you like the Erasmus so far? 

Ennek az előnye az, hogy bárkihez odafordulhatsz bármiféle indok nélkül, - és hozzád is odafordulnak a legváratlanabb helyzetekben - feldobod ezeket az alap kérdéseket és mire végeztek már ismeritek is egymást.

Jó pár alkalommal volt szerencsém ezekhez a beszélgetésekhez, de SOHA, SENKI nem értette félre amit mondok, tehát senki nem gondolta hogy éhes vagyok, ahelyett hogy magyar vagyok. Nem tudom honnan származik ez a városi legenda, de amennyire én látom semmilyen alapja nincs. Vagy csak én ejtem ki túl szépen, hogy „Hángöri”
Vicces kedvű emberkék viszont annál inkább előfordulnak, az egyik szaktársam egy kínai srác sütötte el a következőt, mikor mondtam, hogy kicsit egyedül érzem magam: „So are you hungry for friends?”

                     Mindenhonnan jönnek! De tényleg
 

Az egyetemnek ahova járok (Universidad Carlos 3 de Madrid) körülbelül 1000-1100 friss erasmusosa van erre az évre így hát nem meglepő, hogy ennyi emberből mindenféle nemzetiségűt találni. Sikerült már beszédbe elegyednem diákokkal az összes kontinensről az Antarktiszt leszámítva, ez pedig igazán felejthetetlen élmény.
Ugyanez a helyzet a sulival, ahol együtt tanulok a legkülönfélébb nemzetiségűekkel, szóval itt minden interkulturális.
Különleges élmény volt az egyik szervezett vacsora ahol több mint 250 erasmusos vett részt, és ahol egy asztalnál ültem és csevegtem 15 különféle országból jött emberkével.(Na meg a korlátlan sangria fogyasztás sem volt utolsó dolog! :D)

                             Ha Hungary, akkor Budapest

A legtöbb ember Magyarország neve hallatán egy bölcselkedő „óóóhh” vagy „áhhh”-val reagál, én pedig szeretek ilyenkor visszakérdezni, hogy tudnak-e egyáltalán bármit is róla.
A  válasz általában az, hogy:” yes, yes Hungary, Budapest”. Amikor pedig rákérdezek messze híres fővárosunkra minden egyes alkalommal azt válaszolják hogy Budapest gyönyörű.

Beszéltem emberekkel a világ minden tájáról és a jó hír az, hogy mindenki azt mondta, hogy imádja Budapestet – ha járt ott – ha meg nem akkor mindenképp el akar menni oda. Amerikai kollégák is sorra azt mondják, hogy az Európai körútjukba mindenképp útba akarják ejteni, mert ahogy számtalanszor hallottam már: „Budapest is beautiful”

A rossz hír az hogy Budapesten kívül semmit nem tudnak kicsiny országunkról. A legmegdöbbentőbb kérdések között szerepel az is hogy milyen nyelvet beszélünk mi itt.

Attila the Great the Hun

Arra hogy bárki is ismeri becses nevemet egyáltalán nem számítottam. De történt egyszer (nem is egyszer) egy messzi messzi spanyol fővárosban, hogy mikor Jason-nek egy amerikai srácnak bemutatkoztam azt válaszolta, hogy „yeahh Attila the Hun”. Szóban nem volt ez a „hun” olyan egyértelmű, nem is értettem, de aztán kifejtette, hogy híres hun uralkodónkra gondol, én pedig vigyorogtam, mint a tejbe tök. Ez azért elég szép teljesítmény egy amerikaitól. (Vigyázat sztereotipizálási veszély!) Ugyanez megtörtént kétszer-háromszor csak Attila the Great változatban. Mindenesetre jó érzés hogy ilyen messzire eljutott a nevünk (nevem :D).

Az meg csak hab a tortán, hogy egy török lánnyal folytatott beszélgetésem során derült ki, hogy az Attila egy bevett név a törököknél is. Ez után magasröptű eszmecserét folytattunk arról, hogy a közös történelmi hátterünk hogyan vezethetett ehhez a névátvételhez.

Siesta!

Persze hogy hallottam a Siestáról mielőtt kijöttem volna, sőt mi is szoktuk használni a nagy nyári melegben egy kiadós ebéd után, egy pohár hűsítő ital kíséretében hogy „akkor most siestázok egyet”.

Naivan viszont arra számítottam, hogy ez egyfajta nyári móka, hiszen a siestát a helyenként 50-51 fokot is elérő -ez inkább délen jellemző, itt Madridban azért ennél valamivel hűvösebb szokott lenni – (remélem)  könnyű nyári napokra találták ki. Viszont rögtön első héten tapasztaltam (januárban volt még az) hogy bizony a délután 1-2-től 5-6-ig majdnem semmi nincs nyitva, ami elég indokolatlan tekintve hogy meleg nincs (nyilván tél van) ugyanakkor nagyon hideg se (mínusz nem volt itt talán csak éjszaka) tehát mire fel a nagy pihi? Ráadásul a pihenéssel töltött órákat ugyanúgy le kell dolgozni, ami azt jelenti, hogy a spanyolok este akár 8-9-10-ig is munkában lehetnek a siesta idejétől és hosszától függően.
Noha nyáron indokolt a dolog (és 40 fokban valószínű még inkább így fogom gondolni és menekülök befelé), azért elég kényelmetlen (inkább idegesítő) hogy kora délutántól estig gyakorlatilag semmit nem lehet csinálni. Persze a bárok, éttermek nagy része nyitva tart az alatt is, de a turisták, akik korlátozott időt töltenek itt, eléggé zokon vehetik a kényszerpihenőt. De legalább a nagy élelmiszer üzletek nyitva vannak folyamatosan, tehát sem éhen sem szomjan halni nem fog senki.

Cserébe pedig sok üzlet 8-9-10 vagy akár 11-ig is várja a betévedőket. Más az életritmus errefelé.

Térközszabályozás

A Proxemika egy társadalomtudományi elmélet, aminek a középpontjában a társadalmi és személyes tér problémája, érzékelése és annak szabályozása áll. A hétköznapi tevékenységek és kommunikáció közben betartott (és szabályozott) távolságot négy koncentrikus körrel szokás ábrázolni, ami tartalmazza az intim teret, a személyes teret, a szociális teret és a társadalmi teret.

Ez egyszerűen annyit jelent hogy a szituációnak és a résztvevőknek megfelelően különféle távolságokat használunk a helyzet lebonyolítására. (Más távolságban beszélsz a tesódhoz, egy haverodhoz, egy tanárhoz és egy vadidegenhez a buszmegállóban )

Látom az ásítást ezért gyorsan ahhoz a részhez ugrok, ami számunkra most érdekesebb lesz, vagyis hogy általános az a vélekedés, miszerint az egyéni térhasználat kultúrába ágyazott és amíg a déli „mediterrán” emberek térhasználata valamivel szűkebb, az északiaké valamivel tágabb, ami gyakran félreértésekhez vagy konfliktusokhoz vezethet.

Végre valahára csak elérkezek a lényeghez tarts ki :D Mivel én egy mediterrán kultúrába csöppentem bele kíváncsi voltam gyakorlatban használható tudást ad-e a jó öreg kommunikáció könyvünk a kommédiások bibliája. Azt kell hogy mondjam igen.

Érdekes módon sokkal kisebb távolságokat használnak a spanyolok a mindennapi életben, könnyebben megérintenek, közelebb ülnek, közelebb állnak a beszélgetések közben.
Az egyik tanárom Pedro olyan közel áll hozzám mikor négyszemközt kérdezek tőle valamit, hogy alig tudok koncentrálni arra, amit mond, mert készülök egy esetleges csók kivédésére.
Tehát az a távolság, ami számára még a személyes tér része, számomra már az intim zónába csúszik és meglehetősen zavarba ejtő.
Egy másik tanár szokása megragadni a kezemet és odahúzni ahhoz a stúdióelemhez, ami éppen nem működik, vagy nem jól és elmagyarázza az adott dolgot. Először furcsálltam a sok érintést (főleg a tanár-diák viszony intézményesült keretei miatt), de mostanra már egyáltalán nem zavar.
A diákok hasonlóképp viselkednek – mi szerintem azt mondanánk, hogy „közvetlenek” – főleg egymás között.

Az angol nyelv szépségei: mindenki you

Az óráim angolul vannak, ezért természetesen a tanárokkal is angolul kell beszélni, ami furcsa lehet az angol „tegeződős” formája miatt. Mivel mindenkinek „you”-t mondasz, így a tanárnak is ezért a gyakorlatban úgy néz ki mintha tegeződnél velük. Először nehezemre esett olyasmit kérdezni hogy „Can you repeat it?” vagy „ Can you explain this again?” mert úgy éreztem túl közvetlen lenne ugyanúgy szólni a tanárhoz, mint mindenki máshoz. Csekkoltam is hogy hogyan reagál rá, de a legkisebb jelét sem mutatta hogy zavarná (miért is zavarná?!) manapság pedig már eszembe se jut aggódni emiatt.
Persze vannak az angolban különböző udvarias formák, megszólítások, és „önözősebb” forma, de szerintem a spanyolok ki is röhögnék azt, aki ilyen formális akar lenni.

Érdekes kérdés lehet viszont az, (amivel a kutatók már jó pár évtizede foglalkoznak) hogy a nyelv mennyiben határozza meg a társadalmi viszonyokat.
Gondolok itt arra, hogy angol nyelvű országokban a tegeződő forma általánosodása miatt, talán közvetlenebben viselkednek az emberek? Vagy ha teszem azt 50-100 év múlva teljesen eltűnnek a magázó formulák, akkor ott sokkal barátságosabbak és közvetlenebbek lesznek a hétköznapi viszonyok? Mennyire lehet hatással a nyelvhasználat ezekre? 

És vannak például az olyan kis finomságok, mint a spanyolban az a jelenség, hogy ha van egy csoport legyen mondjuk 100 fős és abból csak egy is fiú, akkor a csoportra „chicos” azaz „fiúk” megjelölést kell használni. És ha „tisztán” lány csoport csak akkor használhatod a „chicas” azaz lányok megnevezést. Erősítheti-e például ez a nyelvi meghatározottság a maszkulin értékrendet?

A világ ahol minden légkondicionált

Talán ha ez a bejegyzés július-augusztus környékén látna napvilágot, jobban megértenéd, hogy miért került be a 8 legérdekesebb dolog közé. Elég ha csak a másfél órás Cegléd-Szeged útvonalra gondolok, és arra a felemelő érzésre, mikor felszállsz a negyven fokos vonatra, izzadsz mint egy ló, elindul a vonat, ömlik rád a meleg levegő a lehúzott ablakokból és másfél órán keresztül békés beletörődéssel tűröd ahogy csurognak lefelé az orcádon az izzadságcseppek, ragadsz hozzá az üléshez és egy értelmes gondolatot nem tudsz kipréselni magadból, mert csak az jár a fejedben hogy mikor lesz már vége?
Nem mintha a buszok ülésének tündéri izzadságfoltjai, vagy a ragadós, csucsogós, csúszós kapaszkodók (amik után igyekszel hipóba mártani a kezed mielőtt bármi máshoz nyúlnál) után nem átkoznád el az összes posztot, ami arról szól, hogy végre itt a nyár.

Ehhez képest itt Madridban  nyugalommal és eleganciával fellépdelek a buszra és élvezem a hűvös-békés busz utat. A vonatok szintén légkondicionáltak, a boltok, a tantermek, a suli összes épülete. Nem egy óriási dolog, nem is megvalósíthatatlan, mégis rengeteget jelent. Más világ, na.